Ritkán kapunk annyi közhelyes tanácsot, mint amennyit párkapcsolati konfliktusunk esetén. Ezek a közhelyek azonban nem ritka, hogy egy rendkívül destruktív értékrendet közvetítenek számunkra. Szubjektív listámban összeszedtem a tíz, szerintem legveszélyesebb ilyen “bölcsességet”.
10. “Csak kicsit több térre/én időre van szükségem!”
Mindenkinek jól esik néha egy kis magány, amikor csak magával és az általa kedvelt dolgokkal tud foglalkozni. Ezzel nincs is probléma. Amikor azonban már szinte bármi mást szívesebben csinálunk, mint hogy a partnerünkkel töltsünk időt, ha taszít az érintése, és egyre kevésbé vágyunk a szexuális kontaktusra vele, akkor a legrosszabb tanács, amit kaphatunk, hogy “Ugyan, hagyd, csak egy kis én-időre van szükséged!” Ezzel letagadjuk és elhazudjuk magunknak a valódi problémát, és ahelyett, hogy a megoldásra fókuszálnánk, csak még jobban eltávolodunk a párunktól.
9. "A kedvéért lemondok róla, igazán nem nagy ár!"
Mindig legyünk nagyon észnél, amikor a párunk arra kér minket, hogy egy általunk szeretett hobbiról vagy tevékenységről mondjunk le az ő kedvéért. Sajnos sok ilyen embert ismerek és ismertem, akik egy kapcsolat miatt abbahagyták a gitározást, vagy akár a futást, csak mert az új partnert zavarta, hogy az illető valamiben, amit ő nem kíván gyakorolni és nem is vonzotta soha, a másik fél jobb. Ez az önbizalomhiánynak és a birtoklási vágynak egy olyan toxikus egyvelegét jelzi az emberben, amitől jobb minél hamarabb megszabadulni. Egy gondoskodó és szerető partner támogat minket és örömét leli abban, hogy van saját hobbink és érdeklődési körünk, és nem óhajtja ilyen durván csorbítani az énképünket és az önrendelkezési jogunkat. Ez ugyanis csak egy igen káros folyamatnak csak az első lépése, az ilyen ártatlannak tűnő kérésekből hamar találhatjuk ott magunkat, hogy egy zsarnoki uralkodó kezei között vergődünk.
8. "Nem az igazi, de ő az utolsó esélyem.”
Főleg gyermektelen harmincas nők hajlamosak elhinni másoknak, vagy elhitetni saját magukkal, hogy bár a jelenlegi partnerükkel leginkább semmi nem stimmel, de annyira ketyeg a biológiai órájuk, hogy nincs esélyük már jobbat találni. Csak szólok: sosincs olyan, hogy csak egyetlen esélyed van! Ne kényszerítsd bele magad egy olyan helyzetbe, aminek jobb esetben “csak” könnyek, rossz esetben vér és könnyek lesz a végeredménye. A számomra legijesztőbb példával a munkám során találkoztam ebben a témában. Egy fiatalember a létező összes hatóságnál feljelentette a feleségét azzal az indokkal, hogy a nő elrabolta a közös gyereküket, mert belépett egy oltásellenes szektába. A férfi nagyon nyugodt, összeszedett és értelmiségi ember benyomását keltette, ezért elsőre megtévesztő volt. Csak aztán mindenkit, akivel kapcsolatba került, napi 3-4, kifejezetten hosszú elmebeteg tartalmú levéllel kezdett e-mailben bombázni. Hamar kiderült, hogy a feleséggel valójában semmi probléma nincs és teljesen együttműködő, a férfi viszont paranoid skizofrén, akinek már az előző felesége is távoltartási végzést kért a rendőrségtől. A nő azért házasodott össze és szült egy gyereket ennek az embernek, mert a szülők azt sulykolták bele, hogy ő az utolsó esélye arra, hogy gyereke legyen. Így pedig a gyerek 14 éves koráig (ennyi idősen mondhat le a láthatási jogról a kiskorú) hozzáláncolta saját magát és a gyerekét is egy zaklatóhoz.
7. "Nem is volt olyan rossz ez az egész. Igazából az én hibám volt minden."
A személyiségzavaros és igen alacsony önbizalommal rendelkező emberekre különösen jellemző, hogy hárítják a felelősséget saját magukról a partnerre. Minden esetben. Ha nem tudsz kijönni soha egy vitából úgy, hogy számodra ne járna lemondásokkal; ha kerülitek a konkrétumokat egy probléma kapcsán, de valamiért mindig te leszel kihozva hibásnak; ha sérelem ért, de azon kapod magad, hogy a végén még neked kell vigasztalnod a másik felet, akkor ideje, hogy felébredj a rózsaszín ködből. Egy toxikus ember karmai közé kerültél, akinek miután megszerzett magának, egy célja van: hogy kedve szerint használhasson. Ehhez pedig a legegyszerűbb út, ha teljesen leépíti az önbecsülésedet. Ha pedig ezt felismerted, akkor jöhet is a következő lépés: Fuss. Nem szégyen kilépni egy olyan kapcsolatból, ahol a partnered gyanúsan tökéletes, csak épp te minden éjjel álomba sírod magad, annyira pocsékul vagy lelkileg.
6. "A barátaim valójában rossz emberek."
Kilences pontnak egy még kártékonyabb formája, amikor az ember, aki állítólag a legjobban szeret téged a világon, megpróbál elvágni a szociális kapcsolataidtól. Ne keverjük össze azzal az esettel, amikor a párunk és egy konkrét személy között feszül ellentét: ilyenkor hallgassuk meg mindkét felet, és lehetőség szerint próbáljuk meg megbékíteni őket. Sőt, utóbbi esetben az is előfordulhat, hogy az érzelmi kötődések hiánya miatt objektívebb partnerünk rávilágít arra, hogy egy úgynevezett “barátunk” számára csak addig vagyunk fontosak, amíg mi megadunk az illetőnek mindent, amire szükségünk van, tehát ily módon megszabadulhatunk egy élősködőtől az életünkben. Az első esetben a partnerünk szürke eminenciásként suttog a fülünkbe. Sosem egy konkrét személlyel van problémája, hanem mindenkivel. Először a távolabbi, aztán a közelebbi barátainkkal, de nem kell sokáig várni rá, hogy a szüleink és a testvéreink is célpontokká váljanak. Konkrét választ sosem kapunk majd a kérdésünkre, hogy mi a baj, általában banális közhelyek lesznek a válaszok, úgy mint “úgy érzem, rossz hatással vannak rád ezek az emberek” vagy “mellettük nem tudsz kiteljesedni” esetleg “túlságosan féltenek mindentől”. Amennyiben ilyet tapasztalunk, mindenképp szólaljon meg a vészcsengő a fejünkben, hogy miért is akar ez az illető elszakítani a teljes szociális hálómtól? Ne hagyjuk magunkat, beszéljünk vele nyíltan a dologról, és álljunk ellent az ilyesfajta kísérleteknek. Ha pedig a partnerünk továbbra is a barátaink és a családunk ellenében áskálódik, akkor a legjobb, ha rövid úton lapátra tesszük. Normális párt találni még mindig egyszerűbb, mint megtépázott önbizalommal, nulláról újraépíteni a teljes kapcsolati rendszerünket.
5. “Vannak hibái, de majd én megjavítom.”
Ha van valaki, akinek minden esetben feltétlen őszinteséggel tartozol, az saját magad. Azt állítani, hogy az alkoholista vagy egyéb függőségben szenvedő partnert sikerül megmentened vagy jobb belátásra bírnod, az önámítás netovábbja. A függőség olyan lelki betegség, ahol csak akkor van esély a gyógyulásra, ha az érintett személynek van betegségtudata, és akarja a változást, méghozzá saját magáért, és nem egy partner kedvéért. Ha megpróbálsz hős megmentőt játszani, hamar azon kaphatod magad, hogy egy igen csúnya játszmába keveredtél, kifogások pedig mindig lesznek. Az egyik kedvenc példám erre egy alkoholista nő szájából hangzott el, aki saját állítása szerint “Nem alkoholista, mert ő talpas pohárból issza a bort.” Amennyiben pedig azzal szembesülsz, hogy az életedben egymásnak adják a kilincset a különféle függőségekkel, alkoholizmussal küzdő partnerek, akiket mind megpróbáltál jobb belátásra bírni, ismét csak szükséged lesz arra, hogy őszinte légy magaddal, és feltedd a kérdést: “Miért? Én nem iszom, nem dohányzom, hogy találnak meg mégis mindig az ilyenek?” A rossz hírem az, hogy a problémád forrása valószínűleg a gyerekkorodból eredeztethető. A jó hír az, hogy egy jó pszichológus segítségével sikerülhet kilépni ebből az ártalmas körből.
4. "Majd ha összeköltöztök, jobb lesz!”
Valószínűleg mindenkivel megesett már, hogy a baráti körben tanácsot kért egy döcögősebb vagy zűrös kapcsolat miatt. Időnként pedig az okos barátok/barátnők összedugják a fejüket, és arra jutnak, hogy ebben az esetben az egyetlen lehetséges megoldás az, hogy össze kell költöznöd a partnereddel, mert az egy csapásra megold majd mindent. Aki ilyen tanácsot ad neked, az vagy nem a barátod, vagy totális álomvilágban él. Együtt élni valakivel akkor is kihívás, ha egyébként szeretjük és tiszteljük a másikat, és jól tudunk együttműködni a hétköznapokban. Ha valami úgy is nyögvenyelősen működik, hogy nem vagytok egy légtérbe kényszerítve, az vajon miért javulna meg attól, ha hirtelen kerülgetheted a mosatlan tányérjait és a koszos alsógatyáit? Akivel nem tudsz közös nevezőre jutni egy pár órás találkozó erejéig, avval az emberrel az összeköltözés és az együttélés annyira lesz zökkenőmentes, mint egy atomkatasztrófa túlélése. Az otthonunk a legszentebb szentélyünk, ahol kikapcsolódunk, pihenünk és feltöltődünk. Egy problémás partnerrel együtt viszont pillanatok alatt csatatérré változhat.
3. "Csak egy pofon volt."
Mindenki élt már át csúnya vitát, vágott már olyat a másik fejéhez, amit utólag megbánt. A fizikai erőszak egy veszekedés során viszont olyan szintű kontrollvesztést jelent önmagunk felett, amivel szemben zéró toleranciát kell mutatnunk, ha nem akarjuk egy bántalmazó kapcsolatban találni magunkat. És ez nem csak a nőkre igaz. Bár a fizikai bántalmazásról legtöbbünknek az asszonyverő részeges férj képe ugrik be, fontos kihangsúlyoznom, hogy egy férfiaknak sem szabad eltűrnie a pofozkodó, ütlegelő, késsel fenyegetőző, vagy a fizikai bántalmazás bármilyen más formáját alkalmazó nőt az életükben. Avval pedig ne hitegessük magunkat, hogy csak egy pofon volt. Az egyből mindig lesz kettő, a kettőből három, és így tovább. Aki pedig a vele elvileg egyenrangú féllel szemben is agresszív, az a neki kiszolgáltatottakkal (pl. Egy gyerekkel) szemben csak még rosszabb lesz.
2. "Lehet hogy már nem jó, de ki kell bírnod a gyerek miatt!"
Lehet, hogy hosszú évek alatt jön elő a probléma, hogy már nem tudtok férfiként és nőként együtt élni tovább. Nem egy irányba fejlődtök, megváltoznak az érdeklődési köreitek…látott már ilyet a világ nem egyszer és nem kétszer. És akkor az ennél komolyabb problémákról már nem is ejtek szót. Ez egy szomorú dolog, és nyilván ha gyerek(ek) is van(nak) a képletben, akkor az elszakadást a másik féltől még nehezebbé teszi a dolog. Azonban a gyermekeink boldogsága jelentős mértékben függ a szülei jóllététől is. Ha fagyos, feszült, nyomasztó a légkör otthon, azt a gyerekek is megérzik, és a feszültség átragad rájuk is. Egy szakítás/válás mindenkinek megterhelő, de ha a hosszútávú előnyöket vesszük figyelembe, akkor azt is tudatosítani kell magunkban, hogy saját halogatási kényszerünket nem szabad a gyerekere hárítani. Mert ha mi jobban érezzük magunkat, ők is felszabadultabbak lesznek.
1. "Egy gyerek majd mindent megold!"
Az első helyen egy olyan mantra áll, ami nem csak a kapcsolatban részt vevő felek életét keseríti meg, de az egész zűrzavaros helyzetbe még egy ártatlan gyermeket is belerángat, evvel pedig simán maga mögé utasítja az összes eddigi helyezettet a listán. A gyerekvállalás rengeteg lemondással, felelősséggel és feladattal jár, ami egy stabil és boldog kapcsolatban is kihívást jelent. Egy ellaposodott, haldokló viszony esetén azonban maximum csak egy utolsó koporsószög lehet, ami ráadásul a szülői kötelességek miatt legalább 14 évre akarva, akaratlanul is összeköti az apát és az anyát. Ha úgy érezzük, hogy már nincs meg a tűz kettőnk között, akkor próbáljunk beszélni erről a párunkkal, menjünk el párterápiába ha szükséges, ha pedig menthetetlen a dolog, akkor engedjük el egymás kezét, és menjen tovább ki-ki a maga útján, de ne próbáljuk meg gyerekvállalással elkendőzni a tényleges feladatunkat: azaz az egymáshoz való viszonyunk tisztázását. Nem fog menni.
